'56 "élményei"

Igen, ma ünnep van!

De vajon annak is ünnep, aki átélte?

Egy 85 éves bácsi mesélt arról, hogy mi volt azon a bizonyos napon!

" A kérdésére válaszolva, ma már ünnep igen, akkor nem volt az! Mordorban ébredtem aznap a laktanyában, ahol amúgy is mindig már egy fél éve, mint tiszt. Én a tűzérség tagja voltam akkor, és épp gyakorlatra készültünk. El is mentünk rá, korán indultunk! A napunk úgy zajlott azon a kedden, mint máskor. Kimetünk a terepre, lőttünk, gyakorlatoztunk! A délután kezdődött másképp, mint szokott! A rádiós, hírszerző bajtársam adott jelentést felénk, a tisztek felé, hogy rádió üzenetben érkezett egy hír: Poklába baj ban! Azonnal fel kellett ülnünk a platós autókra, és indulni Poklába. 8 autóval indultunk el, és ahogy csak lehetett, sietnünk kellett, hiszen mielőbb oda kellett érnünk! Ez akkoriban nem volt túl egyszerű, és csak szerda (október 24) hajnalra érkeztünk meg a helyszínre! Akkor a laktanyában már senki nem volt! Üresen kongott az egész! A várost pedig orosz katonák szelték! Az egyiktől mindenképp meg kelett tudnom, hogy mi történik, mit lehet csinálni most, ezt parancsba kaptam! odaléptem és tisztelegve megkérdeztem, majd ő azt mondta, hogy ha a magyar katonák részéről egy lövés is hallatszik, nem lesznek ők jók, csak fasírozottnak! A város már nem zsongott az emberektől, ahogy azt tegnap hallottuk, léeginkább az oroszoktól még! Inkább elmentünk onnan. A tisztek, akik egyirányba laktunk, egy kocsival hazaindultunk! Az út mentén végig orosz harckocsik álltak, szinte minden villanyoszlopnál! Majds mielőtt hazaértünk volna, azelőtt 150 km-rel megállítottak minket, és nem is engedtek tovább. Ki kellett szállnunk, átvizsgálták mindenünket, és gyakorlatilag elfogtak bennünket! Szöknünk kellett, csak így tudtunk elmenni onnan, de ez hál'Istennek sikerült! Engem a feleségem, és egy alig 1 éves fiam várt otthon, érthető módon, alig vártam, hogy otthon legyek velük! De sikerült, mára már úgy érzem, hogy talán még a szerencsésebbek közé tartozom, hogy ennyivel megúsztam, kegyetlen egy időszak volt, senkinek nem kívánom, hogy átélje!"

A bácsi őszintén, meghatódva, és nagyokat sóhajtva mesélt nekem erről, amit nagyon köszönök neki!

Én ilyen visszaemlékezéssel ünnepelek ma! 

(A városok neveit szándékosan írtam nem felismerhetően)